,,Az új kardinálisok közül -- mondta neki XII. Piusz pápa 1946. február 21-én -- Te leszel az elsô, akinek vállalnod kell a bíbor színnel jelzett vértanúságot!''

   ,,Mártír volt, aki csodálatos helytállással viselt el testi és lelki szenvedéseket egyházához és népéhez mindvégig kitartó hûségében. Korszakunknak, egy olyan korszaknak a vértanúja, amelyben új mártírtípust teremtett az ideológiai és politikai okokból támadt vallásüldözés... Tisztelettel és nagyrabecsüléssel hajlunk meg ez elôtt a modernkori vértanú elôtt...'' (König bécsi bíboros-érsek temetési prédikációjából) 		   Tartalomjegyzék

Az elektronikus változat publikálási ideje: 2003. április 12. (Virágvasárnap)
Copyright © 2003 Közi Horváth József hagyatéka és Szent István R.K. Plébánia, Passaic
A könyv Help formátumban letölthetô a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtárból.
 
A könyv elektronikus változata

   Ez a honlap a Mindszenty Emlékbizottság kiadásában Münchenben 1980-ban megjelent könyv szöveghû elektronikus változata. Az elektronikus változat Kovács K. Zoltán, Közi Horváth József hagyatékának gondozója, engedélyével készült. Minden szerzôi jog a hagyaték tulajdona.
 
Elôszó

   Két évvel ezelôtt, amikor ez az életrajz az elsô idegen nyelven -- németül -- megjelent, a flamand származású premontrei atya, Werenfried van Straaten, a páratlan áldozatossággal és eredménnyel mûködô ,,Ostpriesterhilfe/Kirche in Not'' nevû katolikus segélyszervezet alapítója és vezetôje írt hozzá elôszót.
   A bátorhangú írás, amely azóta már a francia, holland és angolnyelvû kiadásban is napvilágot látott, ezzel a figyelmeztetéssel fejezôdik be: ,,Wehe uns, wenn wir ihn vergessen!'' Magyarul: ,,Jaj nekünk, ha elfelejtjük ôt!''
   Nekünk, magyaroknak már jóval elôbb, a máriacelli temetésen tartott gyászbeszédében a lelkünkre kötötte, hogy ápoljuk és kövessük a Megboldogult emlékét és életpéldáját. ,,Te árva magyar nép, népe annak a nagy lelkipásztornak, akit itt, Mária kegytemplomában nyugovóra helyezünk, fordulj Te is vele, a nagy fôpásztorral Máriához!''
   Az is az ô hathatós segítségének köszönhetô, hogy az idegennyvelvû kiadások után a magyar olvasóknak is hozzáférhetôvé válik ez a tömörségében is teljességre törekvô, közérthetô nyelven megírt és külsô formájában könnyen kezelhetô Mindszenty-zsebkönyv-életrajz.
   A Bíborosnak eddigi életrajzíróitól eltérôen, akik behatóan csak a nagy hitvalló és vértanú prímási és emigráns éveinek az eseményeivel foglalkoztak, a zsebkönyv szûkre szabott keretei dacára is részletesen ismertetem a gyerekkorát, plébánosi és püspöki tevékenységét is. Mindszentyt ugyanis, véleményem szerint, teljesen megérteni és igazán értékelni csak élete elsô felének ismeretében lehet.
   Haza- és magyarságszeretetére is bôvebben kitértem. Megint csak abban a meggyôzôdésben, hogy ennek a kettôs, egy tôbôl fakadó érzelmének a kiemelés nélkül a jellemrajza hiányos maradna. Remélem, hogy a felhozott példák segítségével sikerült érzékeltetnem, hogy történelmünkben igen kevesen voltak, -- még nagy költôink sorában is -- akik az övéhez hasonló mély és meleg szeretettel szerették a magyar földet és a magyar népet.
   Sok szószerinti idézetet hozok az írásaiból és a beszédeibôl. Mégpedig azzal a szándékkal és céllal, hogy az olvasó a Prímásnak sajátosan egyéni, erôteljes, képekben gazdag, a magyar történelem eseményeire és irodalmunk remekmûveire sûrûn hivatkozó, a vasi és zalai tájszólás hatását mindvégig megôrzô, itt-ott az irodalmi magyar nyelv szabályai ellen is vétkezô stílusából is kóstolót kapjon.
   Talán egy kicsikét azzal is hozzájárulok a személyérôl és szerepérôl kialakítandó kép teljességéhez, hogy a nagy Mindszenty-irodalom áttanulmányozásából származó ismereteken, valamint a barátai, munkatársai és ellenfelei tanúvallomásain kívül -- mint kor- és küzdôtársa -- a történelmi háttérre vonatkozó és a vele kapcsolatos emlékeim és élményeim anyagát is beledolgoztam ebbe a szerény életrajzkísérletbe.

Közi Horváth József
 
Gyerekkora

   Élete végéig ragaszkodó szeretettel vallotta magát a természeti szépségekben és történelmi emlékekben egyaránt gazdag Vas megye szülöttének.
   Szûkebb hazájának, a dimbes-dombos, szelíd szépségû vidéknek, a vasi Hegyhátnak a képe sohasem fakult meg az emlékezetében. A bûbájos tájban álló szülôfaluja iránti érzelmeinek azáltal is kifejezést adott, hogy 1941-ben idegenül hangzó Pehm családi nevét Mindszentyre változtatta.
   ,,Mindszenty -- mondta valaki szellemesen -- jól választotta meg a szüleit.''
   Az értelmes és szorgalmas apát, a húsz holdon gazdálkodó Pehm Jánost már 32 éves korában a község bírájává tette a közbizalom. Hivatali idejének a letelte után is -- a halála napjáig -- vezetô szerepet játszott a falu és az egyházközség életében.
   A férjénél tíz évvel fiatalabb, 16 éves korában párta alá került édesanyjára, Kovács Borbálára így emlékezett vissza elsôszülöttje, Esztergom érseke, Magyarország hercegprímása és az Anyaszentegyház bíborosa: ,,Meleg otthon volt az én szülôi házam, az imának és az erényes életnek melegágya. És ennek a csendes falusi otthonnak tiszta lelkét és fényét édesanyánk sugározta ránk páratlan anyai szeretetével. Eszes, csendes, finom asszony volt, aki odaadással végezte a házi teendôket, mintaszerûen nevelt, gondozott bennünket, s ugyanakkor apánk mellett is ott állt a nehéz mezei munkában. Igen jellemzô tulajdonsága volt, hogy szívóssággal és körültekintéssel -- csaknem minden életrevaló tervét végre tudta hajtani, nagy nehézségek elôtt sem torpant meg.''
   Mindszenty az édesapját is nagyon szerette. Mint mondani szokta, jól megértették egymást. Valószínûleg tôle örökölte a közéleti problémák iránti érdeklôdését és a gazdasági kérdésekben való könnyû tájékozódó képességét. A közbecsülésnek örvendô gazda még megérte fiának esztergomi érsekké történt kinevezését.
   Az a bensôséges kapcsolat pedig, amely a sírig édesanyjához fûzte, nemcsak a világtörténelemben, hanem a világirodalomban is egyedülálló.
   ,,Ha igaz az, -- írja egykori káplánja, Dr. Harangozó Ferenc, aki mindkettôjüket jól ismerte -- hogy sok édesanya nemcsak a szíve vérével, hanem a lelkével is táplálja a gyermekét, akkor ez Mindszenty édesanyjára kétszeresen igaz. Nemcsak a külsejét: alakját, ovális arcát, sötétes bôrszínét és mindenekelôtt jellegzetes nagy barna szemét örökölte tôle, de aki ismerte ezt a drága, karizmatikus jó édesanyát, az tudja, hogy a lelkületét is.. ,,Sokan, akik Mindszentyben csak a kemény, hajlíthatatlan, magához és másokhoz szinte aszketikusan szigorú papot látták,... el sem tudják képzelni, hogy milyen igaz szeretettel és melegséggel szokta mondani még bíboros korában is annak a fôkötôs parasztasszonynak, aki nála a fôhelyen ült: Édesanyám!''
   Pehm János és Kovács Borbála házasságát hat gyermekkel áldotta meg az Isten. A felnôtt kort azonban csak az 1892. március 29-én született József és két húga érte el.
   Az egyébként szûkszavú és tartózkodó természetû Mindszenty nemcsak szûkebb baráti körben, hanem prédikációiban is és írásaiban is gyakran és szívesen emlékezett vissza gyerekkora boldog éveire.
   Visszaemlékezései között kettô is van, amelyek arra engednek következtetni, hogy férfijellemének alaptulajdonságai: a gyöngék védelmére való készség és a sorscsapások alatti kemény helytállás már a gyerekben is megnyilatkoztak.
   ,,Mikor kicsike legényke voltam, -- olvassuk egyik beszédében -- nekem is volt galambházam, galambdúcom, tele hófehér galambokkal. Alája álltam, kiterjesztettem kezemet és úgy hívtam a szelíd, kedves, tiszta galambokat: Tub, Tub, Tubicám, szállj reám! És azok leszállottak vállaimra, kezemre, fejemre... Estennen, amikor a sötétség rátelepedett az udvarra és a galambházra, felkúsztam a létrán, becsuktam a galambház kicsi ajtaját, leszálltam, elvettem a létrát, hogy a ragadozók oda ne férkôzzenek és ki ne fosszák a galambházat.''
   A második gyerekkori történet így hangzik: ,,Mikor gyerek voltam, el-elmentem a faluvégi kovácsmûhelybe. Ott pokolian izzított a fújtató. Nem lelkesített a kalapács, amely mindig csak ütött. De szerettem, megértéssel néztem az üllôt, amely állta a kalapácsot és nem ütött vissza és minden ütésre keményebb lett...''
   Édesanyja szerint eleven és jó gyerek volt, aki pajtásaival szívesen labdázott, karikázott vagy lubickolt a kenderáztató tavacska vizében.
   Észben és szorgalomban azonban valamennyit felülmúlta. A fiatal tanító és az öreg plébános nem gyôzték dicsérni.
   ,,Taníttatni kellene a gyereket!'' -- vetette fel a gondolatot az édesanya. Az apa nem-mel válaszolt. Elsôszülöttjébôl gazdát akart nevelni. A szelíden szívós Borbála asszony azonban nem engedett és végül is gyôzött.
   ,,Egyik este -- emlékezik vissza -- átjött hozzánk Fehér tanító és azt mondta az uramnak, hogy nagy kár lenne nem taníttatni a fiát, akibôl a hazának is nagy fia lehet még...''
   Az ország és a nemzet dolgai iránt is érdeklôdô fiatal gazda elgondolkozott a mondottakon... Aztán néhány nap múltán közölte a feleségével, hogy nem ellenzi többé a Jóska gyerek iskoláztatását.
   Abban azonban, hogy minek taníttassák a fiúkat, nem tudtak megegyezni. Az apa, akinek egyik ôse a török elleni harcokban tanúsított bátorságával nemességet szerzett a Pehm-családnak, katonatisztnek szánta. Az anya viszont abban reménykedett, hogy pap lesz belôle.
   De egyikük sem erôltette a maga kívánságát. Majd döntse el a gyerek érett ésszel -- tehetsége és kedve szerint --, hogy mi akar lenni.
 
A szombathelyi diákévek

   Az elemi iskola ötödik osztályának elvégzése után kicsi szülôfaluját, Csehimindszentet elhagyó parasztgyerek számára ,,nagy eset volt az elsô diákruha'', ,,az elsô utazás a nagyvárosba'', Szombathelyre, a megyeszékhelyre és a beiratkozás a csornai premontrei kanonokok vezetése alatt álló Szent Norbert Gimnáziumba.
   Az osztatlan falusi iskola fogyatékos elôkészítése miatt csak a felsô osztályokban sikerült magát a jó tanulók közé felküzdenie. Az érettségit azonban már jeles eredménnyel tette le.
   A pályaválasztása nem volt könnyû. Ha három élete lett volna, három különbözô pályát választott volna: a történelemtanárit, a közíróit és a papit.
   A végsô lökést a papi pálya felé a szentéletû erdélyi püspök, Gróf Majláth Károly adta meg neki.
   A pesti katolikus diákpasztorációs központnak, a Regnum Marianumnak egyik megalapítója püspökké történt kinevezése után is a diákok lelkiatyja maradt. Alig volt az országban középiskola, amelyet meg nem látogatott és végig ne gyóntatott volna. És majdnem minden városban volt néhány ifjú, aki a jövôjét neki köszönhette.
   Pehm József is azok közé tartozott.
   ,,Amikor nyolcadikos voltam, -- írja -- közvetlenül az érettségi elôtt bejelentés nélkül megjelent az erdélyi püspök a gimnáziumban. Másnap is eljött. Gyóntatott. Senki úgy nem gyóntatott, mint ô. Megfogta atyailag a csuklómat, talán olvasta is a vérem sebesebb lüktetését. Aztán belenézett a szemembe és azt mondta: Légy, fiam, világi pap! Szót fogadtam neki...''
   A szombathelyi egyházmegyei papnevelôintézetben tárt karokkal fogadták a jeles érettségivel és kitûnô erkölcsi bizonyítvánnyal kopogató fiatalembert, akirôl az elöljárók tudták, hogy a gimnázium önképzôkörében és Mária-kongreációjában is vezetô szerepet játszott.
   Édesanyja öröme kimondhatatlan volt. Fiának a papi pálya melletti döntésében nyolcévi szakadatlan imájának a meghallgatását látta.
   A hittudományi fôiskolán az évfolyam legjobb tanulójának bizonyult. Tanárai ajánlása alapján Mikes János püspök a Bécsben mûködô magyar papnevelôintézetbe, a Pázmáneumba akarta küldeni, hogy az osztrák fôváros egyetemének teológiai fakultásán folytassa és fejezze be tanulmányait. Ô azonban -- püspöke és tanárai nem kis meglepetésére -- nem fogadta el ezt a kitüntetésnek számító diszpozíciót. Nem pedig azért, mert tudta, hogy az egyetemet végzett kispapok felszentelésük után hamarosan vagy teológiai tanárok lesznek vagy a püspöki irodába kerülnek. Mindkét lehetôségnek eléje akart vágni, mert ô a néppel és a hívekkel közvetlenül foglalkozó gyakorlati lelkipásztor szeretett volna lenni.
   Mikes püspök a visszautasítás miatt egy ideig neheztelt is rá. De aztán megbocsátott neki, mert tanáraitól hallotta, hogy a szorosan vett teológiai tanulmányainak kitûnô végzése mellett magyar történelmi, irodalmi és szociális problémákkal is foglalkozik.
   A kortárs-nagyságok közül ôt is, mint az akkori egész magyar kispapnemzedéket, elbûvölte és magával ragadta Prohászka Ottokár, a hittudós, a bölcselô, a költô, a szónok és a szociális apostol, aki elôbb mint az esztergomi szeminárium lelkiigazgatója és a hittudományi fôiskola tanára, majd mint pesti egyetemi tanár és székesfehérvári megyéspüspök a magyar katolikus megújulás lelke és hajtómotorja volt.
   Prohászkának reá gyakorolt maradandó hatását bizonyítja, hogy pap, plébános, püspök és prímáskorában is gyakran és nagy tisztelettel beszélt és írt róla. ,,A Szentlélek gyönyörûséges hárfájá'' -nak, a magyar egyház, haza és Székesfehérvár ,,vezetô tûzoszlopá''-nak, a fôváros és az egész ország ,,tanítómesteré'' -nek nevezte, aki, ,,most is ott ragyog a múlt, jelen és jövô felett, mint nemtôje ennek a nemzetnek.''
   Kispapkorának két utolsó évére már rávetette sötét árnyékát az elsô világháború. Mint papnövendéknek nem kellett bevonulnia, de szabadidejének jórészét a város kórházaiban fekvô sebesült katonák ápolására fordította.
   Nyári vakációit a szülôfalujában töltötte. Kedvenc tartózkodási helye volt szülei büszkesége, a falu fölötti domboldalban fekvô kétholdas szôlô és gyümölcsös, közepén a présházzal, amely elôl elragadó kilátás nyílt a két falura, Csehire és Mindszentre, a völgyben kígyózó patakokra, a vizimalmokra és a mögöttük húzódó, hullámos és szemgyönyörködtetô hegyháti tájra.
   Idônként, ha úgy látta, hogy sürgôs a munka, félretette a Szemináriumból magával hozott könyveket, hogy szüleinek és nôvéreinek segíthessen.
   Nagyobb utazásokat nem tett, de késôbbi plébánosi és püspöki mûködésének a területeit, Zalát és a veszprémi egyházmegye vidékeit többször is bejárta. ,,A regôkoszorúzta zalai várakat: Tátikát, Csobáncot, Szigligetet'', Tihanyt, amelynek apátsági templomában ,,I. András magyar király tetemeit ôrzik'', Sümeget, ,,amelynek várfokára vértanú elôd, Ujlaki püspök fejét tûzték ki a XVII. század elején....'' Megismerte Somogy megyét és a Dráva vidékét, ,,amelynek fövenyében századokon át szorgos magyar kezek aranyat mostak...'' Végigjárta ,,a sejtelmes, hideg Bakonyt is, ahol több mint kilencszáz esztendeje Szent Gellért vértanúnk hét évig remetéskedett...''
   Az elsô világháború kellôs közepén, 1915. június 12-én szentelte pappá Mikes püspök a szombathelyi székesegyházban.
   Primiciáját, elsô szentmiséjét szülôfaluja öreg templomában mondta el a neves mûvésztôl, Dorfmeister Istvántól származó oltárkép elôtt, aki a mindenszentek közé a magyar szenteket is belefestette.
   Az újmise egyúttal a szülôi háztól és a szülôfalutól való búcsúzást is jelentette. Minél nagyobb lett a hatásköre, minél inkább nôtt az elfoglaltsága, annál ritkábban tudott idôt szakítani arra, hogy néhány napra hazalátogathasson.
   A szívében azonban mindig mindszenti maradt. Lassú beszédének, rövid mondatainak, meggondolt szavainak a melódiájából és komolyan tréfás humorának hanghordozásából még aggastyánkorában is kiérzôdött a hegyháti nyelvjárás íze és zamata.
 
Negyedszázad Zalaegerszegen

   Másféléves felsôpatyi káplánkodás után Zalaegerszegre került, ahol 25 esztendôn át végzett igen tevékeny és nagyon eredményes lelkipásztori munkát.
   Rövid gimnáziumi hittanárság után a megyeszékhely plébánosa, és mint ilyen, néhány év után, egyúttal az egerszegi kerület esperese és Nyugat-Zala püspöki biztosa is lett.
   Buzgó és sikeres apostolkodása elismeréseként megyésfôpásztora a címzetes apáti, a pápa pedig a prelátusi címet adományozta neki.
   A kezdetben Pehm, késôbb Mindszenty néven mûködô és a címadomyányozás után hívei által ,,Apátúr'' -ként tisztelt városplébánost a legrövidebben és a legtalálóbban úgy lehetne jellemezni, hogy a híveinek nemcsak lelki és kulturális igényeit és felemelését kielégíteni és szolgálni akaró, hanem azoknak szociális, gazdasági és politikai érdekeiért is síkraszálló magyar papi típusnak ô volt az utolsó -- és talán legnagyobb -- megszemélyesítôje.
   Már magában az is csodálatot érdemel, amit a szorosan vett egyházi és kulturális területen alkotott.
   A 16000 lakosú, túlnyomó többségében katolikus hitû várost és még öt környékbeli falusi leányegyházat magában foglaló egyházközségben tökéletesen kiépítette a házapostolok hálózatát, amelyen keresztül állandó kapcsolatban volt minden hívével. A lelkészkedô papok számát fokozatosan az elôzônek a háromszorosára emelte és azoknak is kötelességévé tette, hogy rendszeresen látogassák a családokat. Ezt annyira fontosnak tartotta, hogy aránylag rövid idô alatt ô maga is minden hívét meglátogatta. Ezeknek a személyes találkozásoknak -- és bámulatos emlékezôtehetségének -- volt köszönhetô, hogy a plébánia minden lakóját, még a másvallásúakat is, névszerint ismerte.
   A város Olá-nak nevezett munkásnegyedében letelepítette a ferenceseket és számukra, illetôleg a környék hívei számára, zárdát és templomot épített.
   A hitbuzgalmi és társadalmi egyesületek egész sorát hívta életre úgy, hogy mindenki megtalálhatta a korának, foglalkozásának és mûveltségi fokának megfelelô szervezetet. Megnagyobbította és korszerûsítette a plébániai kultúrházat, hogy abban minden egyesület és szervezet otthont és összejöveteli lehetôséget találhasson.
   Népmissziókkal, lelkigyakorlatokkal és neves elôadók bekapcsolásával tartott hittudományi elôadássorozatokkal hamarosan elérte, hogy nemcsak az asszonyok és a gyerekek, hanem a parasztgazdák, munkások, iparosok, tisztviselôk és a szabadfoglalkozású értelmiségiek is rendszeresen látogatták a katedrálisnak is beillô plébániatemplom istentiszteleteit.
   Kulturális téren legnagyobb teljesítménye a Notre Dame nôvérek vezetésére bízott, saját nagy és szép templommal rendelkezô ,,iskolaváros'' volt. De sok templomot és iskolát épített, vagy renovált, a leányegyházakban és a püspöki biztossága alá tartozó nyugat-zalai falvakban is. A hívek -- írja -- mindenütt bôkezûen segítették.
   Arról nem beszél, hogy a legnagyobb ösztönzô erô az ô egyéni példaadása volt. Hívei tudták, hogy az ,,Apátúr'', aki jó gazda is volt, plébániai javadalmának legnagyobb részét egyházi célok támogatására fordította.
   A középmagas, szikár és komolyarcú ,,Apátúr'' kevésbeszédû és tekintélytartó ember volt, aki csak ritkán és szûkebb körben mutatta meg, hogy milyen gazdag anektoda-, különösen történelmi anekdotakinccsel rendelkezik, és hogy milyen szellemes, tréfás, incselkedô társalkodó tud lenni.
   A hívei mégis szerették, mert tudták, hogy aranyszíve van és hogy nemcsak a lelki problémáikkal, hanem minden ügyes-bajos dolgukkal is hozzáfordulhatnak.
   Megszervezte a város szegénygondozását, a kórház-, fogház- és vasúti missziót, szociális otthont épített a szegénysorsú öregeknek és évrôl-évre, jómódú hívei segítségével, 34 szegény vidéki középiskolás diáknak biztosított ingyenes lakást és ellátást.
   Az érzelmeit takargató kemény férfi nemcsak a Szûzanya és saját édesanyja iránt viseltetett egészen megható, gyöngéd szeretettel, hanem általában minden anya iránt is. ,,Karácsony estéjén -- írja egyik volt káplánja -- jólismert kocsija végigjárta a várost, nehéz csomagokat rakott le minden házban, ahol szegény, elhagyatott édesanya lakott. Aztán az éjféli miséig sorjában végiglátogatta ôket, elbeszélgetett velük, hogy legalább a szentestén ne legyenek olyan árvák.''
   Ugyanez a munkatársa tudósít bennünket arról is, hogy a harmincas évek elején, ,,amikor annyi magyar paraszti kisudvar fölött megpergették a dobot: árvereztek a bankok, akkor a zalaegerszegi plébános kiküldte valamelyik káplánját az árverésre, megvette a házat és a birtokot és titokban visszaszármaztatta a volt tulajdonosnak.''
   A város és a megye politikai életében is jelentôs szerepet játszott.
   Már mint hittanár 1918 ôszén és 1919 tavaszán ô vezette a Károlyi-rezsim és Kun Béla proletárdiktatúrája ellen szervezkedô keresztény-nemzeti mozgalmat. Utána elvállalta és egészen püspökké történt kinevezéséig megtartotta a Keresztény Párt megyei elnökségét. Mint a városi képviselôtestület és a megyei törvényhatósági bizottság kereszténypárti frakciójának a vezetôje éberen ôrködött a közigazgatás tisztasága fölött és a legkisebb antiszociális akciót is megbélyegezte.
   Ismételten fölajánlották neki a képviselôséget és a felsôházi tagságot, de egyiket se fogadta el, mert lelkipásztor akart maradni.
   Megyeházi beszédeiben azonban többször is foglalkozott politikai kérdésekkel.
   Közülök kettô országos viszonylatban is nagy hullámverést keltett.
   1935-ben, a második Gömbös-kormány hivatalbalépését követô megyegyûlésen Gyömörey György fôispán azt javasolta, hogy a törvényhatósági bizottság szavazzon bizalmat a kormánynak. Utána az akkor még eredeti Pehm nevét viselô apátplébános szót kért és a javaslat elutasítását indítványozta. Ellenkezését azzal okolta meg, hogy Gömbös miniszterelnök diktatúrás törekvéseivel és reformígéretei megszegésével nem szolgált rá a bizalomra. Érvelése olyan mély benyomást tett a bizottsági tagokra, hogy a hivatalos javaslat nem kapta meg a szükséges többséget. A leszavazás egyúttal a fôispán bukását is jelentette.
   Második országos visszhangot keltett felszólalásával nemcsak az egész törvényhatósági bizottságot, hanem politikai ellenfelét, Gróf Teleki Tibor fôispánt is meggyôzte.
   Ez a beszéde Muraköz visszacsatolásának a problémájával volt kapcsolatos.
   1941-ben, Jugoszlávia összeomlása után, honvédségünk a Trianonban Zala megyétôl elvett Muraközbe is bevonult. Az önálló Horvátország kikiáltása után azonban -- német nyomásra és a horvátokkal való jóviszony fenntartása érdekében -- a kormány visszarendelte onnan a magyar csapatokat.
   Az akkor magát már Mindszentynek nevezô egerszegi plébános napilapjában, a Zalamegyei Újságban, tiltakozott az ôsi magyar terület feladása ellen és a megyegyûlés elé vitte az ügyet.
   A Zala legnagyobb szülöttjének, a ,,haza bölcsé''-nek, Deák Ferencnek képével díszített ülésterem közönsége, a bizottsági tagok és a karzaton ülô hallgatóság, halálos csendben, szinte lélegzetvisszafojtva követte Mindszenty érvelését, aki megrázóan szép beszédében idézte a Zrínyieket, akik ennek a földnek a védelmében haltak ki és a horvát származású Gasparich Kilit ferences atyát és nemzetôrtisztet, aki 1848-ban ugyanabban a közgyûlési teremben magyar ruhában, karddal az oldalán és kereszttel a kezében követelte Muraköz védelmét a hazánkra támadó Jellasich-csal szemben. ,,Mindenrôl alkudozhatunk -- fejezte be a beszédét --, de hazánk szent földje felôl soha!...''
   A felszólalás elhangzása után a könnyekig meghatódott bizottsági tagok egyhangú határozattal kérték az országgyûlést és a kormányt Muraköz visszacsatolására. A határozatot az ország minden megyéje és törvényhatósági joggal felruházott városa is a magáévá tette.
   A kormány azonban késlekedett a törvényjavaslat beterjesztésével.
   Mindszenty ekkor merész lépésre határozta el magát. Felutazott Budapestre és kihallgatást kért Bárdossy miniszterelnöktôl.
   A több mint félórás audiencia alatt -- a szobába többször is benyitó titkár tanúsága szerint -- éles vita folyt a két férfi között. A miniszterelnök védte a kormány diplomatikus álláspontját, de beszédpartnerét nem tudta meggyôzni. ,,Miniszterelnök Úr! -- szólt vissza a haragosan távozó vendég a félig már kinyitott ajtóból -- Vegye tudomásul, hogy egy magyar ember nem beszélhet így!''
   Bárdossy néhány napig töprengett a hallottak fölött, aztán az országgyûlés elé terjesztette a kormány törvényjavaslatát Muraköznek az anyaországhoz való visszacsatolásáról.
   Hitler uralomrajutása után kemény elszántsággal lépett fel a bakonyi német településeket elárasztó pángermán propagandával és a Zala szegény községeit beszervezni akaró magyar nemzetiszocialistákkal szemben.
   Fájdalmasan érintette, hogy hosszú idôn át volt közéleti munkatársa és pártfogoltja, Maróthy-Meizler Károly keszthelyi ügyvéd és országgyûlési képviselô is hozzájuk csatlakozott. ,,Az kétségtelen, -- ismerte el késôbb az ellenféllé vált jóbarát -- hogy a Mindszentyéhez fogható bátorságot, exponált harcikészséget még maga a kormányhatalom sem mutatott a mozgalommal szemben.
   A nemzetiszocialista veszedelemtôl való félelem volt az oka annak is, hogy a királykérdésben kezdettôl fogva vallott legitimista felfogását egyre erôsebben kihangsúlyozta. Nem látott ugyanis más lehetôséget, mint az Ausztriával való közösséget a tehetséges és jószándékú Ottó királyi herceg államfôségével a kettôs monarchia élén, annak a megakadályozására, hogy Hitler Magyarországot elvágja a nyugat-európai demokráciáktól és Rómától.
   1943 augusztusa utolsó napjainak egyikén a gyôri püspökvárban résztvett azon az Apor Vilmos püspök által összehívott országos értekezleten is, amelyen katolikus társadalmi és közéleti vezetôk -- köztük jómagam is, mint a város kereszténypárti országgyûlési képviselôje -- megállapították, hogy Hitler elvesztette a háborút és hogy nekünk fel kell készülnünk a vesztett háború utáni súlyos feladatokra.
 
A hitszónok, az író és a sajtóapostol

   ,,Szeretett és tudott beszélni, -- állapítja meg Varga László jezsuita atya -- de mint szónok is egészen egyéni formát talált magának... Okfejtése tudatosan egyszerû, tömörsége világító, elôadása nyomatékos. Néha a gúny finom pengéjét is megvillantja, de mindig elôkelô komolysággal... Ajkáról fontoltan, megmérten pattan el a szó...'' ,,Könnyen beszél és ír, de kevés könnyû szöveget találni nála, ellenben úgy érzi az olvasó, mintha mondatait vasból kovácsolná. Kitûnôen ismeri a magyar irodalmat, a legújabbat is. De úgy látszik, Pázmányt, Vörösmartyt és Gárdonyit forgatta leginkább, mert bennük találta meg azt a veretes beszédmódot, amely igényének leginkább megfelelt. Sajátos magyar alkatára vall, hogy gyakran idéz verseket, mivel bizonyára tudja, hogy a nemzet lelke a költeményben szólal meg igazán és teljes mélységgel. Azért lesz a nyelve igen gyakran valósággal költôi...''
   Hasonlóképpen nyilatkoznak azok is, akik prédikációit és elôadásait két és fél évtizeden át hallgatták az egerszegi nagy és szép barokk templomban és a plébániai kultúrházban.
   A már említett Maróthy-Meizler Károly szerint: ,,Amikor megjelenik hívei fölött a szószéken, szerénységében is királyi méltóság van, alázatosságában is tekintélytartás, egyszerûségében is erô. Nagy, átható tekintetû szeme szuggesztív, lebilincselô módon ejti foglyul hallgatóságát. Nemes test- és önérzetes fejtartása végig figyelmet parancsol... Nincsen különösebb, hatásra pályázó hangjátéka. Hangja komoly, meleg tónusú, kellemes. Gesztussal ritkán hangsúlyoz. A szóvirágot és a pátoszt kerüli. Mégis színesek és tüzesek a mondatai...'' ,,Elsôsorban az érthetôségre gondolt, az értelmet kisebb szünetekkel hangsúlyozta ki és tiszta kiejtéssel segítette. Stílusa magyarosságával, zamatosságával és megvilágosító példáival, hasonlataival tette prédikációit élvezetessé és hatásossá. Az egyházi és nemzeti ünnepeken beszédei élményszerûek, lelkiörömet okozók voltak...''
   Dr. Bucsis Gyula gimnáziumi tanár, buzgó egyházközségi munkatársa pedig azt írja róla, hogy ,,szónoklataiban szép magyaros nyomatékozással, a megfontoltság éreztetésével beszélt... Mozdulatai illôk s nem nagyszámúak, arca a szellemi ember nemes vonalaival válik ki, nagy dióbarna szemeiben erély s fölény nyilvánul meg, arckifejezése kissé komor...''
   Elsô irodalmi munkája, ,,Az édesanya'' címû könyve, amelyhez már diákévei alatt gyûjtötte az anyagot, felsôpatyi káplánkorában jelent meg. Az anya áldásos szerepérôl ,,teljes antológiát'' adó könyv késôbb több kiadásban is megjelent és számos idegen nyelvre is lefordították.
   Mint plébános -- több közéleti és szociális tárgyú füzeten kívül -- fôvárosi katolikus folyóiratokba is cikkeket írt.
   Általános meglepetést keltett és a szaktörténészek részérôl is egyöntetû elismerésre talált a Padányi Bíró Márton veszprémi püspök életét és korát tárgyaló félezer oldalas monográfiája, amely a jórészt még ismeretlen levéltári anyag felhasználásával készült könyv szerzôjét mint kitûnôen felkészült és biztos ítéletû történészt mutatta be.
   Mind lelkipásztori, mind pedig közéleti tevékenységében fontos és hatásos ,,munkaeszköz és kard'' volt a kezében a Zalamegyei Újság, amelyet hetiújságból napilappá fejlesztett.
   A lap 15.000 példányban jelent meg, ami az akkori idôben vidéki viszonylatban nagy dolog volt. Magát eltartani azonban nem tudta. Hogy a deficitet fedezze és ne legyen kénytelen bárhonnan is szerkesztôi szabadságát veszélyeztetô szubvenciót elfogadni, megvette és annyira felvirágoztatta a Zrínyi Nyomdát és Könyvkereskedést, hogy azoknak a jövedelmébôl fedezni tudta az újság költségvetési hiányait.
   Hogy mennyire vigyázott a függetlenségére, azt találóan illusztrálja az alábbi kis történet:
   Az egyik év elején a Zalamegyei Újság számára is anyagi támogatást küldött a miniszterelnökség sajtóosztálya. Amikor a segély megérkezett, a laptulajdonos-plébános felutazott Budapestre, felkereste a miniszterelnökségen a sajtófônököt és letette az íróasztalára a pénzt ezzel a kurta megjegyzéssel: ,,Ezt én nem kértem!'' Aztán sarkon fordult és eltávozott.
   Mindszenty lapja kezdettôl fogva képviselte és védte a városi és falusi kisemberek ügyét, megbírált minden hivatalos intézkedést és nem hagyta szó nélkül -- bárki követte is el azokat -- a hatalommal való visszaéléseket.
   Sokoldalú elfoglaltsága miatt, de azért is, mert nagyon rossz alvó volt, éjjel készült -- még pedig nagyon gondosan, írásban -- a prédikációira, beszédeire és elôadásaira. Az újság részére írt kommentárjait is az éjjeli órákban írta.
   Ritkán aludt többet, gyakran kevesebbet, három-négy óránál. Már régen pihent a ház és elcsöndesedtek a környezô utcák, amikor az ,,Apátúr'' dolgozószobájának az ablakai még mindig világosak voltak.
   De akármilyen keveset és rosszul aludt is, kora reggel pontosan beült a gyóntatószékbe, majd szentmiséje elmondása után irodájában kilenctôl egy óráig fogadta az ajtaján ügyes-bajos dolgaikkal sûrûn kopogató híveket. A családlátogatások, a közéleti szereplések, az egyesületi munka, a templom- és iskolaépítések, az esperesi és püspöki biztosi teendôk, az újság és a nyomda szellemi és anyagi gondjai, a szegénygondozás és a plébániai gazdaság vezetése napjainak szinte minden percét igénybe vették.
   Szabadságai alatt pedig a különbözô levéltárakban dolgozott, ahol anyagot gyûjtött nagy történelmi tanulmányához. Negyed évszázad alatt mindössze egyetlenegyszer, 1924-ben, tett nagyobb nyugat-európai utat, amelynek legemlékezetesebb állomása a lourdes-i Mária-kegyhely volt.
   Ennek az útnak a során zarándoktársaival együtt tisztelgô látogatást tett az özvegy Zita királynénál is, aki akkor kiskorú gyermekeivel a Lequeitio nevû spanyol halászfaluban élt. A fogadás alatt -- mondta otthoni beszámolójában -- alaposan szemrevette a legidôsebb fiút, a serdülôkorban levô Ottó trónörököst és igen szimpatikusnak találta.
   Valószínûleg a túlfeszített munka okozhatta, hogy pajzsmirigybántalmai támadtak és a szombathelyi kórházban mûtétnek kellett alávetnie magát.
   Felgyógyulása után azonban újra visszatért régi életstílusához és munkatempójához.
 
Búcsú Egerszegtôl

   Mindszenty neve a 40-es évek elején már országosan ismert és becsült volt. Még azok is, akik személy szerint nem szerették és egymás között ,,Zalai lámá''-nak csúfolták, kénytelenek voltak tudomásul venni, hogy a közvélemény a legkiválóbb plébánosok egyikének tartja. Ezért nem keltett feltûnést, hogy XII. Piusz pápa 1944. március 4-én veszprémi püspökké nevezte ki.
   Az új püspök nagyböjti hangulatban, Feketevasárnap, búcsúzott a híveitôl. Búcsúprédikációja egyúttal beszámoló és vallomás is volt.
   ,,Alig van lélek, -- mondta többek között -- aki gyóntatószékemben feloldozást nem kért volna, alig van család, amelyet nem ismertem, alig van gyermek, akinek a szemébe bele nem tekintettem és alig van családi kereszt, amit nem igyekeztem volna enyhíteni... Jézust igyekeztem szolgálni minden társadalmi réteg lelkében... Ha hibáztam, azt felejtsétek el az Úr Jézus nevében. Ha valakit megbántottam, azt a jónak szenvedélyes akarata idézte elô. Ha pedig túloztam, azt igyekeztem jóvátenni...''
   Ennél rövidebben és találóbban még senki sem jellemezte Mindszenty személyét és munkáját. Valóban! A jónak szenvedélyes akarata volt a legfôbb erénye, legnagyobb ereje, sikereinek a titka, de egyúttal -- különösen fiatalabb korában -- keménységének és konfliktusainak a forrása is.
   Plébániájáról majdnem olyan szegényen távozott, mint ahogyan oda negyed évszázaddal elôbb megérkezett. Személyes holmijain és kéziratain kívül alig vitt magával valamit Veszprémbe. A plébániai gazdaság értékes állat- és gépállományán kívül bútorai és könyvei nagyobbik részét is az utódjára hagyta.
   A távozás azonban nem jelentette az ,,egykori buzgó és szívbôl szeretett híveivel és Zala derék népével ,,25 év alatt kialakult bensôséges kapcsolat'' megszakadását. Mint hercegprímás kétszer is ellátogatott Egerszegre. A város és a környék népe mindkét alkalommal kitörô lelkesedéssel fogadta.
   Elsô látogatásakor, 1946. szeptember 15-én, amikor a Notre Dame Zárda hatalmas kertjében felállított tábori oltártól visszanézett és meglátta a 20.000 fônyi hívôsereget, felsóhajtott: ,,Milyen jó az Isten, hogy megadta nekem a viszontlátás örömét!''
   Második látogatására két év múltán, 1948. szeptember 8-án került sor. Akkor már üldözött vad volt. A kommunista hatóságok a leggyalázatosabb eszközöktôl sem riadtak vissza, hogy a Boldogasszony Éve keretében rendezett ünnepségre érkezô Bíboros szentmiséjétôl és prédikációjától távoltartsák az embereket. Annak ellenére tízezrével tódult a nép a város fôterére, hogy egykori plébánosukat láthassák és hallhassák.
   Az istentisztelet után volt plébániája udvarán külön megbeszélést tartott a két helyi plébánia egyházi és világi vezetôivel. ,,Én -- mondta nekik többek között -- csak azt fogom tekinteni a jövôben, hogy mi a becsület. Nem akarom megérni, hogy -- ha autómmal elhaladok valamelyik temetô mellet -- a halottak kiugorjanak a sírjaikból és öklüket rázva utánam kiáltsák: Magyarok, hol a becsület?...''
   A zalaiak nem felejtették el Mindszentyt. De ô is örökre a szívébe zárta ôket.
   ,,Ha aludtam a fegyházban, -- írja -- legtöbb álmomnak Zalaegerszeg volt a színhelye. Munkám és munkatársaim, ottani emberek és családok jelentkeztek álmomban. Még édesanyámmal is legtöbbször ott tálalkoztam, nem a szülôföldön...'' ,,Utódom, Dr. Galambos apát, a zalaegerszegi vármegyeház, alispánok, polgármesterek, fôispánok, ipartestület, káplánjaim, alkalmazottaim közül többen gyakran szerepeltek álmaimban...''
   Nagy vigasztalást jelentett a számára a budapesti amerikai követség ,,félfogságá''-ban, hogy éveken keresztül az áldottemlékû, köztiszteletben álló Marcell kármelita atya, -- egykori zalaegerszegi kedves barátja és bizalmas munkatársa volt a gyóntatója.
   Marcell atya -- polgári nevén dr. Marton Boldizsár -- a zalaegerszegi gimnáziumnak volt tanára. Tanártársai nagyrabecsülték, diákjai rajongtak érte. 1925-ben lépett be a sarutlan kármeliták rendjébe, 1930-ban szentelték pappá. Újmiséjén Mindszenty volt a kézvezetôje.
   1966-ban bekövetkezett halála hírének a vétele után ezt írta a naplójába: ,,Most már csak imádkozhatik értem a kiváló jó pap és barát, tanácsot nem adhat.''
   Marcell atya halála után csak a követségen negyed évenként megjelenô édesanyja hozott néha-néha üdvözleteket zalai híveitôl. Számûzetésével azonban megváltozott a helyzet. Világotjáró missziós körútjain az istentiszteleteket követô fogadásokon majdnem mindenütt jelentkezett -- nem kis örömére -- valaki régi zalai papjai, munkatársai vagy emigrációban élô hívei közül.
A Missouri állambeli St. Louisban meg is jegyezte: ,,Érdekes, mennyi veszprémivel és zalaegerszegivel találkozom itt Amerikában.''
   Dallasban a magyarok fogadásán az ô szeme is könnybe lábadt, amikor egy egerszegi asszony térdelt eléje és zokogásba fúló hangon így köszöntötte: ,,Nem reméltem, hogy az életben mégegyszer láthatom, de most az Isten megadta ezt!...''
 
A veszprémi püspöki székben

   Veszprémi püspökségének az ideje rövid, de mind egyéni, mind pedig nemzeti szempontból fájdalmas és tragikus eseményekkel és élményekkel telített volt.
   Esztergomban történt fölszentelése és veszprémi beiktatása minden különösebb ünnepélyesség nélkül történt. Nemcsak azért, mert honvédségünk elkeseredett harcban védte a magyar földet a hazánkba tört szovjet hadsereggel szemben, hanem azért is, mert néhány nappal elôbb Hitler csapatai megszállták az országot.
   Az új fôpásztor a Dunántúl legnagyobb egyházmegyéjének az élén ugyanazt akarta megvalósítani, amit -- mint egerszegi plébános és zalai püspöki biztos -- kipróbált és eredményesnek talált.
   Legfontosabb feladatai egyikének tekintette a túl nagy plébániák feldarabolását és az új városrészek és ipartelepek számára lelkészségek szervezését, valamint templomok és iskolák építését.
   Hogy ezeknek a problémáknak a minél elôbbi megoldását mennyire szívügyének tekintette, annak illusztrálására szolgáljon a következô eset: Tavaszi bérmaútja során az egyik helyen küldöttség jelent meg elôtte és arról panaszkodott, hogy a közelben létesült új és nagy településnek nincsen se papja, se temploma, se iskolája. A panasz elhangzása után a püspök végignézett a kíséretében lévô papok során és azt mondta a fiatalabbak egyikének: ,,Fiam, Te itt maradsz és azonnal megkezded az új plébánia szervezését.'' Még azt se engedte meg neki, hogy visszamenjen régi állomáshelyére a holmiját összecsomagolni.
   Ez a gyors és bürokráciamentes egyházkormányzati stílus tette lehetôvé, hogy mindössze kilenchónapos tényleges püspöksége alatt 34 új plébánia és 11 új katolikus elemi iskola létesült a veszprémi egyházmegye területén.
   Szociális vonatkozásban is nagy tervei voltak. Már püspöksége második hónapjában, 1944 májusában bejelentette a hercegprímásnak és a kultuszminiszternek, hogy a püspökség gazdaságának nagyobbik részét kitevô 7.000 holdat parcelláztatja a környék földszegény parasztsága számára. Serédi hercegprímástól kedvezô választ kapott. A Sztójai kormány azonban elutasította a terv kivitelezésének a megkezdését. Az elutasítás indokolása úgy hangzott, hogy a nagybirtok megbontása ellenkezik a háborús termelés érdekeivel.
   Nemcsak elvileg tette magáévá a Püspöki Kar elutasító álláspontját állampolgároknak faji alapon való osztályozásával szemben, hanem személyes közbenjárással is igyekezett könnyíteni az üldözöttek sorsán. ,,Mint veszprémi püspök -- mondta 1948 december 8-án elhangzott nyilatkozatában -- ismételten jártam zsidóügyben a miniszterelnökségen és a belügyminisztériumban...''
   Közéleti vonatkozásban Apor Vilmos gyôri püspökkel együtt helyeselte és támogatta egy új kereszténydemokrata párt alakítását abban a reményben, hogy ez az új politikai alakulat a radikálisan megváltozó világban az összezsugorodott és kiöregedett réginél frissebben, bátrabban és eredményesebben fogja tudni képviselni a keresztény világnézetet és a magyar nemzeti gondolatot.
   ,,A Dunántúl püspökeinek memoranduma'' címen vonult be a történelem lapjaira az az emlékirata, amelyet 1944. november 13-án személyesen adott át Budán a Szálasi-kormány miniszterelnökhelyettesének, Szôllôsi Jenônek.
   Mindszenty, aki egyre fokozódó aggodalommal figyelte az eseményeket, úgyis mint püspök és úgyis mint az országgyûlés felsôházának hivatalból tagja, kötelességének érezte, hogy próbálja menteni a még menthetôt.
   A szerzô a Szálasi-kormányhoz intézendô memorandumának a tervezetét elsôsorban Serédi bíborosnak akarta megmutatni. De Budapesten arról értesült, hogy az észak felôl már ostrom alatt álló Esztergomban a hercegprímás betegen fekszik. Ezért Esztergom elkerülésével szomszédjához és jóbarátjához, Apor Vilmos gyôri püspökhöz utazott. Apor fenntartás nélkül a magáévá tette az emlékirat tartalmát. Hasonlóképpen Shvoy Lajos székesfehérvári püspök is, akit a szerzô szintén személyesen keresett fel. Az emlékirat szövegét Veszprémbôl motorkerékpáros futár vitte Pannonhalmára, Szombathelyre és Pécsre. Kelemen Krizosztom fôapát alá is írta. Kovács Sándor azonban nem helyeselte a tervezett lépést. Pécsre pedig nem tudott bejutni a futár, mert a város már hadmûveleti terület volt.
   A hallatlanul bátorhangú beadványban a négy fôpap arra kérte a ,,Miniszterelnök Úron keresztül Magyarország sorsának mai intézôit, hogy a még ép Dunántúlt ne vessék oda visszavonulási harcok martalékául...''
   A körülírásból nyilvánvaló, hogy a tulajdonképpeni címzett nem Szálasi, hanem Hitler volt.
   De az Emlékirat második része súlyos bírálatban részesíti Szálasit is, amikor az 1944. október 15-i német segítséggel történt hatalomátvételi puccsra, illetôleg az azzal kapcsolatos ígéretekre utalva felveti a kérdést: ,,Vajjon az a remény, hogy a rendszerváltozás megfordítja a hadihelyzetet, megvalósult-e már?'' A mi gyôzelmi lehetôségünk -- állapítja meg a Memorandum -- az egyre elôrehaladó világhatalom haderejével szemben egyetlen kiépített védelmi vonal nélkül, felszereletlen honvédséggel, megtépett, visszavonuló támogatókkal... a vágyak birodalmába tartozik...''
   ,,A felmerült élet-halál kérdés ma már nem politikai, hanem mindent megelôzôen erkölcsi, ezért -- okolják meg a fôpapok szokatlan fellépésüket -- nemcsak szólhatunk, de kötelességünk is a lelkiismeret, a történelem és az Úristen ítélôszéke elôtt a felelôsségre rámutatni a Dunántúl három és félmillió lakosa nevében.''
   Két héttel a Memorandum átadása után Schiberna Ferenc ,,hadmûveleti kormánybiztosi jogkörrel felruházott fôispán'' Mindszentyt rendôrségi ôrizet alá helyezte. Indokolásul azt hozta fel, hogy ,,a katonai beszállásolás érdekében folytatott helyszíni megállapítás alkalmával a hatósági rendelkezéssel szembehelyezkedett.'' Vele együtt ôrizetbe vetette azokat a papokat és kispapokat is, -- számszerint 26-ot -- akik fôpásztorukat a fogház kapujáig elkísérték.
   Néhány nap múltán a népes egyházi fogolycsoportot átszállították a magyar-osztrák határ közvetlen közelében fekvô sopronkôhidai fegyházba, ahonnan késôbb a Hitler nagyköveténél személyesen interveniáló Apor püspök közbenjárásának eredményeként papjaival és kispapjaival együtt bevitték a püspököt Sopronba az Isteni Megváltó Leányai nevû nôi szerzet anyaházába. Ugyanoda internálta Szálasi Shvoy székesfehérvári püspököt is.
   A rabpapok egyike, a kanadai emigrációban meghalt dr. Máhig János megírta a nyilas fogság történetét. A beszámoló túláradó lelkesedéssel beszél Mindszentyrôl, aki jóságos atyai szeretettel élt együtt hûséges papjaival és kispapjaival, és hálás elismeréssel emlékezik vissza a kedvesnôvérekre, akik úgy gondoskodtak róluk, mintha az édestestvéreik lettek volna.
   ,,Börtönéletünk alatt -- írja -- közvetlen közelrôl ismertük meg püspökatyánkat. Szeretetünk, ragaszkodásunk napról napra fokozódott. Tökéletessége, szent élete, jóságos szíve és lelke, részvéte, rettenthetetlen bátorsága és elvhûsége minden nap új fényben ragyogott elôttünk...''
   Bizonyos idô múltán a papokat és a kispapokat szabadon engedték. Három közvetlen munkatársa, Lékai László, Mészáros Tibor és Szabadhegyi Szabolcs, azonban önként vele maradt.
   Nekik még Sopron eleste után is heteken át kellett a hazatérésre várniok. Részint a közlekedési eszközök teljes hiánya, részint pedig a szovjetkatonák garázdálkodása tette lehetetlenné a város elhagyását. Még három heti várakozás után is csak hosszú és kalandos utazással jutottak el Veszprémig.
   A kép, amely székvárosában eléje tárult, mélyen megrendítette. Az oroszok nemcsak a püspöki rezidenciát, hanem a székesegyházat is teljesen kirabolták.
   Még szomorúbb volt a helyzet, amelyet Somogy megyei körútján talált.
   Gyorsabb közlekedési eszköz hiányában egylovas parasztszekéren utazott, amelynek udvari papja és rabtársa, Szabadhegyi Szabolcs volt a kocsisa.
   ,,Romokat, leégett házakat, kifosztott plébániákat, lesújtott embereket találok mindenfelé,'' írja. ,,Végig csak arról hallok, hogy a szovjetkatona rabolt, eszeveszetten pusztított, ok nélkül békés embereket legyilkolt, állandóan és részegen fajtalankodott...''
   Ugyanezt hallotta a fôvárosban püspöktársaitól is, akiket 1945 májusában Grôsz József kalocsai érsek, Serédi hercegprímásnak a háború utolsó napjaiban bekövetkezett halála után a püspöki kar ideiglenes elnöke konferenciára hívott.
   A konferencián már nem találkozhatott szomszédjával, jóbarátjával és harcos küzdôtársával, Apor Vilmos gyôri püspökkel, akit a Püspökvár óvóhelyére menekült asszonyokat és lányokat elhurcolni akaró részeg szovjetkatonák megöltek, amikor testével védte velük szemben a pincébe vezetô lejáratot.
   A közös püspökkari körlevelet ô, a testület legfiatalabb tagja fogalmazta meg.
   ,,Körlevelünkben -- emlékezik vissza -- igyekeztünk az adott korlátozások közt a nemzet és az egyház tragikus helyzetérôl hû képet adni. Hallgattunk a szovjet katonák rettenetes viselkedésérôl, az okozott rengeteg kárról és megértéssel kezeltük az ország nyakára ültetett ideiglenes kormányzat intézkedéseit is, bár azok között már sok sérelmes is volt...''
   A konferencia befejezése után bérmakörútra indult az egyházmegye északi részébe. Ott kapta a hírt 1945. szeptember 15-én, hogy XII. Piusz pápa esztergomi érsekké nevezte ki.
   Az év végén a bíborosi kalapot is megkapta.
   A budapesti amerikai katonai misszió jóvoltából, amely repülôgépet bocsátott a rendelkezésére, mindkét kinevezését személyesen köszönhette meg a pápának.
   Magától értetôdik, hogy mindkét alkalommal tájékoztatta az Egyház fejét az egyre súlyosodó magyarországi helyzetrôl.
 
A lelkipásztor-hercegprímás

   1945. október 7-én az esztergomi bazilikában elmondott székfoglaló beszédében fájdalommal állapította meg, hogy a háború és az összeomlás ideje alatt meglazultak az erkölcsök. Majd így folytatta: ,,Az elszakadt partok ellenében a lelkipásztorkodáson van a hangsúly. Ahol a természeti és a kinyilatkoztatott törvény megingott a szívekben, ott az elmélyülô hitélet annyi, mint a társadalom gátszakadásának a megállítása... Akarok jó pásztor lenni, aki -- ha kell -- életét adja juhaiért, Egyházáért, hazájáért... Akarok lenni népem lelkiismerete, hivatott ébresztôként kopogtatok lelketek ajtaján, a föltetszô tévelyek ellenében az örök igazságokat közvetítem népemnek és nemzetemnek.''
   Nem volt esztergomi érsek, aki olyan kevés idôt töltött volna a rezidenciájában és olyan sokat idôzött volna hívei körében, mint ô. És nem volt hercegprímásunk, aki saját fôegyházmegyéjén kívül, az ország más egyházmegyéiben annyi helyen végzett volna egyházi funkciót és prédikált volna, mint Mindszenty József.
   Rövid, mindössze hároméves, tényleges érseksége alatt végiglátogatta fôegyházmegyéje minden plébániáját és egyházi intézményét.
   Különös hangsúlyt helyezett a fôváros pasztorálására, mert tudta, hogy a vidék Budapest példáját követi. Legfontosabb feladatának a nagy plébániák szétdarabolását és eleven egyházközségi élet megteremtését tekintette. Mielôtt egy plébánián, vagy intézményben megjelent, alaposan informáltatta magát a város vagy a falu, a szerzetesház, iskola vagy szervezet történetérôl és jelenlegi helyzetérôl. És az így nyert adatokat beépítette a prédikációjába vagy a beszédébe. Egyik-másik ilyen prédikációja vagy beszéde valóságos kis helytörténeti és egyházszociológiai tanulmány. Ennek az alapos elôkészületnek volt köszönhetô, hogy prédikációinak és beszédeinek lelkipásztori részei, tanácsai és intelmei sohasem voltak semmitmondó általánosságok, hanem mindig a helyi adottságoknak és szükségleteknek megfelelô elirányítások.
   Sohasem elégedett meg a helyi papsággal és az egyházközségi és világi vezetôkkel való találkozással, hanem mindig alkalmat adott a híveknek is, hogy fôpásztorukkal beszélhessenek.
   A hívek hamar megérezték, hogy Mindszenty József személyében olyan fôpásztort kaptak, aki minden tekintetben gondoskodó atyja akar lenni nemcsak az egész közösségnek, hanem a közösség mindenegyes családjának és magános tagjának is. És a szeretetet szeretettel viszonozták. Akárhol jelent meg, a templom vagy az egyházközségi terem mindenütt kicsinek bizonyult a befogadásukra. A fôvárosi egyházközségek közös rendezésein pedig, a Szent István-bazilika elôtti vagy a sziklatemplom elôtti Szent Gellért téren, a legtöbb esetben 200-250.000 ember hallgatta a prédikációját. Arra is volt példa, hogy maga az ifjúság töltötte meg zsúfolásig a bazilika elôtti térséget.
   A fôvárosi híveknek legemlékezetesebb, az orosz megszállókat és azoknak magyarországi kommunista csatlósait egyaránt megdöbbentô, vallásos megmozdulása az 1946. május 5-én Mindszenty bíboros által vezetett máriaremetei zarándoklat volt, amelyen zárt sorokban 100.000 budapesti férfi kereste fel ezt a budakörnyéki kegyhelyet.
   A hívek részvétele meghaladta az egy milliót 1946. augusztus 20-án, amikor a Szent Jobb-körmeneten a fôvárosi hívekhez a vidéki egyházmegyék küldöttségei is csatlakoztak.
   A Prímás -- a Püspöki Karral való egyetértésben és a Katolikus Akció szervezetének a bekapcsolásával -- országos viszonylatban is kezébe vette a lelkipásztori munka irányítását. Szorgalmazta a népmissziók és évi lelkigyakorlatok tartását, elindította az Árpádházi Boldog Margit égi pártfogása alá helyezett engesztelési mozgalmat és a létükben fenyegetett hitvallásos iskolák és az iskolai hitoktatás védelmére életre hívta a Katolikus Szülôk Szövetségét.
   Prímásságának utolsó, a szívéhez legközelebb álló és mind mélységében, mind pedig terjedelmében legátfogóbb és legeredményesebb hitéleti megmozdulása, amelyhez foghatót nem látott a magyar föld, a ,,Boldogasszony Éve'' volt.
   A ,,Boldogasszony Éve'' mérlegét ô maga így állította fel: ,,Az ország legjelentôsebb központi helyein és Mária-kegyhelyein végighordoztuk a Mária-tisztelet fehér lobogóját és százezres tömegekben milliók álltak alája. A kibontott vallási és nemzeti lobogó, mint valami vonzó mágnes, a szenvendô magyar szíveknek az Egyházhoz és hazához való hûségét hozta napfényre.''
   A lelkipásztori munkát úton-útfélen akadályozó és egyre szûkebb területre szorító kommunista egyházpolitikának az volt a végsô célja, hogy nálunk is megvalósuljon a ,,szovjetmintájú vallásszabadság,'' aminek az a lényege, hogy az egyház tevékenységét a templomi istentiszteletre korlátozzák és ágenseik által még ott is ellenôrzik, hogy mit prédikál a pap és ki vesz részt az istentiszteleten.
   Ennek a végsô célnak elérése érdekében elnémították a virágzó katolikus sajtót, feloszlatták a katolikus hitbuzgalmi és társadalmi egyesületeket, lehetetlenné tették a katolikus karitászmunkát, elvették a katolikus iskolákat és zavarták a zarándoklatokat, különösen azokat, amelyeken a Hercegprímás prédikált.
   A Bíboros lelkipásztori buzgóságát és leleményességét azonban nem tudták megtörni és elkedvetleníteni. Nem elégedett meg azzal, hogy egyetlen pozíciót sem adott fel szívós és kemény ellenállás nélkül, hanem egyre újabb lehetôséget keresett a néppel való találkozásra és a papságot is szüntelen bíztatta, hogy a családlátogatás rendszeresítése által tartsanak szoros kapcsolatot a híveikkel.
 
Az irgalmas szamaritánus

   A második világháború és a megszállás szörnyû eseményei következtében a magyar nép, különösen a fôváros és az ipartelepek lakossága, olyan volt, mint a Szentírás kirabolt és beteggé vert utasa.
   Ezért Mindszenty bíboros nemcsak lelki, hanem testi táplálékot is igyekezett szerezni a híveinek.
   ,,A háború zivataros fergetege -- mondta elsô budapesti prédikációjában -- elzúdult felettünk... A Dunavölgy már nem vérvölgy, de maradt a szenvedés, a könny- és siralomvölgye. Ránk telepszik, mint valami óriási halálkeselyû, borzalmas öleléssel a közelgô tél, az ezeréves magyar történelem talán legnehezebb tele... Belenézek ebbe a télbe és emberi, keresztény és magyar mivoltom belereszket...'' ,,Tisztában vagyok -- folytatta -- a magyar nép önérzetével és nemes büszkeségével, amely nehezen kér, nehezen mutatja sebeit. Helyette és érte ôs Budavárának omladékai alatt, a fôvárossal való elsô találkozása idején kiáll az ország hercegprímása a nagyvilág, a civilizált népek és nemzetek színe elé népe ínséges tarisznyájával; és az élet tengerének égtájai felé küldi az SOS-jeleket: Mentsétek meg a pusztuló magyar életeket!''
   A pápát már elsô római látogatása alkalmával informálta a magyar nép szomorú helyzetérôl. XII. Piusz nemcsak részvéttel hallgatta, hanem a támogatásáról is biztosította.
   Második római útja során a vele együtt bíborossá kinevezett négy amerikai fôpapon keresztül kérte az USA katolikusainak a segítségét. Az amerikai magyarokat rádiószózattal szólította fel, hogy adományaikkal enyhítsék óhazai testvéreik ínségét. A nyugat-európai országok hívôit részint levélben, részint pedig személyes küldöttei útján kérte fel a segélynyújtásra.
   Egyidejûleg mozgósította a hazai erôforrásokat is.
   ,,1945-46 telén -- mondta a fôvárosi papság gyûlésén annyit fogunk érni és annyit fogunk elérni, amennyi karitász lesz a mûködésünkben.''
   Intelmét megismételte a budapesti egyházközségek központi tanácsának az ülésen, amikor figyelmeztette a vezetôket, hogy: ,,Nem elég a külföldi segítség, meg kell feszíteni erônket és akinek két köntöse van, adja az egyiket annak, akinek semmije sincs, s akinek egy karéj kenyere van, felét adja oda a nincstelennek.''
   Külön kérelemmel fordult az országnak azokhoz a vidékeihez, amelyeket megkímélt a háború vihara, hogy élelmiszercsomagokkal és gyerekteleltetésekkel segítsék a fôváros és az elpusztított ipartelepek lakosságát.
   Az eredmény mind külföldi, mind hazai viszonylatban felülmúlta a várakozást. Vonatszám jött a ruha és az élelem az USÁ-ból, vonatszám vitték a lerongyolódott és kiéhezett magyar gyerekeket Belgiumba és Hollandiába.
   De a magyar vidék nagylelkûségébe vetett reményében sem csalódott. ,,Az összes egyházmegyék -- írja -- a szeretet versenyébe fogtak és buzgó vezetôik utasítása mellett az áldozatosság megindító példáit adták. Adtak a kevésbôl, az alig nélkülözhetôbôl is, mert a felebaráti, a honfitársi és hitrokoni szeretet sürgette ôket. Az akció 1946 telén 742,57 kilogramm élelmet hozott a fôvárosnak és csak Baranya és Somogy vármegyében ezen a télen 1.500 budapesti éhezô gyermeket láttak vendégül.''
   A segélyakció sikerében nagy szerepet játszott a hercegprímás életpéldája.
   Budavári rezidenciájának a felét elvitte a bomba, de ô nem engedte, hogy annak a helyrehozására költsenek. ,,Úgy van rendjén, -- mondta -- hogy a romország prímása romházban lakjék.''
   Az elvett egyházi birtok ellenértékeként felajánlott havi fizetést nem vette fel, mert a kormánnyal szembeni teljes függetlenségét meg akarta ôrizni. Háztartása a lehetô legegyszerûbb volt. Ha édesanyja, nôvérei és a szomszédos falusi plébániák hívei idôrôl-idôre nem juttattak volna el a hercegprímási konyhára élelmiszeradományokat, a szakácsnô nem tudott volna mit fôzni. A hideg téli idôben is fûtetlen szobában dolgozott. A kifejezetten személyes használatára küldött pénz- és ruhaadományokat is a segélyakció céljaira fordította.
   Papjait arra kérte, hogy a bérmálásokon régen szokásos ünnepi lakoma helyett az ebéd csak egyetlen tál ételbôl álljon. Ha ezt a kívánságát nem teljesítették, az elsô fogás után felállt, megköszönte a vendéglátást és kérte, hogy a többit adják az egyházközség szegényeinek.
   Böjti idôben hetenként két nap csak kenyeret evett és vizet ivott és az ágya elôtti csupasz padlón aludt.
   Mindez nem maradt titokban és jelentôsen befolyásolta a papság és a hívek magatartását is.
   Áldásos egyházi karitászmunkájának párthatározat vetett véget, amely a segélyakciót állami feladatnak nyilvánította.
 
Az emberi jogok védelmezôje

   Aki maga nem szenvedte át az összeomlás utáni évek lét- és jogbizonytalanságát, az nem is tudja elképzelni az akkori állapotokat: a nôk meggyalázását, a férfiak elhurcolását, a megszállók ,,zabrálás''-nak nevezett fosztogatását, a szovjet kéksapkások és a magyar -- vagy legalábbis magyarul is beszélô -- politikai rendôrség terrorját és a magyar nép millióinak megfosztását legelemibb állampolgári jogainak a gyakorlásától.
   Az elsô két esztendôben még akadtak polgári politikusok, akik néha-néha hangot adtak a tiltakozásuknak. A számuk azonban hónapról-hónapra fogyott, mert vagy elfogták, vagy pedig emigrációba kényszerítették ôket.
   Aki ezt a szörnyû helyzetet ismeri, annak nem kell magyarázni, hogy a Hercegprímás miért vette magára az emberi jogoknak sok munkával, még több rosszindulatú támadással járó védelmét is. ,,A nép -- így hangzott a megokolása -- nem mondhatja el fájdalmát, nem tárhatja fel sebeit. Az Egyház kötelessége híveit védeni, ha ezt esetleg félre is értik.''
   Már a beiktatása utáni elsô püspökkari körlevélben foglalkozott a Szovjetben visszatartott hadifoglyok és az otthoni üldözöttek ügyével.
   Miután hivatkozott arra, hogy a magyar püspöki kar a német megszállás és a nyilasuralom idején védelmébe vette az üldözött zsidókat, így folytatta: ,,Ha akkor kötelességszerûen felemeltük a szavunkat, éppúgy lehetetlen hallgatnunk ma a mi népünk megsokasodott szenvedései fölött is: fôként azokat a megpróbáltatásokat értjük, amelyek nem a háború velejárói, hanem amelyeknek a harag, a gyûlölet, a bosszúállás és alantas indulat a szülôi. Gondolunk itt a szabadságuktól megfosztottak nagy számára, fájlaljuk a hadifoglyok, elhurcoltak sorsát, övéik fájdalmas bánatát és éjjel-nappal gyötrô aggodalmát...''
   Majd így folytatta: ,,De nagy a számuk itthon is azoknak, akiknek hiányzik a személyes szabadságuk emberi joga, akik hónapok óta sínylôdnek fogságban anélkül, hogy közölnék velük helyzetük okát, ügyükben jogerôs bírói ítéletet hoznának, vagy csak ki is hallgatnák ôket... Közösen emeljük fel tiltakozó szavunkat éppen a tél küszöbén, a ruhátlanság, táplálatlanság várható erôsödése félelmében és kérjük az illetékes hatóságokat, hogy Isten és a történelem elôtt való felelôsségük tudatában csökkentsék az amúgy is bôséges magyar szenvedéseket, apasszák meg a családok keserûségének tengerét. Különösen felhívjuk a figyelmet a fogságban lévô és internált betegekre és az elaggottakra. Akiknek pedig -- így fejezôdik be a bátran keresztényi körlevél idevágó része -- komoly bírói ítélet alapján kell még vezekelniök botlásukért, azok számára emberi ellátásról, életüket nem veszélyeztetô tartózkodási helyrôl gondoskodni meg ne feledkezzenek...''
   Egyidejûleg felszólította a papságot, hogy ,,külön lelkipásztori felkarolásban és lelkigondozásban részesítsék a foglyokat és internáltakat, nemkülönben azoknak aggódó családtagjait....''
   Maga jópéldával járt elôl. 1945 karácsonya elôtt két internálótábort is meglátogatott: a délbudait és a csepelit.
   Egyikbe se akarták beengedni. Erre ô kijelentette, hogy addig áll a kapu elôtt, amíg meg nem kapja az engedélyt. Végül is megkapta azért, mert a környék népe, amikor híre ment annak, hogy a hercegprímás ott van, tömegesen gyülekezett köréje.
   A délbudai táborban tett látogatáságról így számolt be: ,,Meglátogattam a tömegszállásokat és benéztem sok cellába. A nagy térre összehívattam a hatalmas embertömeget és pár szót szóltam hozzájuk. Észrevettem, hogy szavaimra a letört férfiak felemelték fejüket és szemükben is megcsillant az élet fénye. Nem annyira a szavaktól, mint inkább a ténytôl, hogy a prímás eljött közéjük, mert meg akarja mutatni, hogy ôk változatlanul emberek és értékek az Egyház szemében...''
   Nagynehezen elérte azt is, hogy néhány budapesti börtönbe is beengedték.
   ,,Ha engedélyt kaptam, -- írja -- igyekeztem minél több elítélttel találkozni. Celláról cellára mentem. Minden rab elsírta magát és leborulva kérte az áldásomat, még a másvallásúak is...''
   Az internálótáborokban és börtönökben szerzett tapasztalatait írásban közölte az igazságügyminiszterrel és egyúttal emberséges bánásmódot kért a törvényesen elítéltek és amnesztiát az internáltak számára. ,,Ezek a szerencsétlenek, -- írta -- akik hosszú hónapok óta silány élelmezés mellet sínylôdnek egészségtelen, fûtetlen helyeken, ahol még az ablakok is hiányoznak, már eléggé levezekelték bûnüket, ha ugyan bûnrôl egyáltalán beszélni lehet...''
   Fogolypasztorációját azonban nem sokáig folytathatta. ,,Nagy belügyminisztersége alatt -- olvassuk emlékirataiban -- még sikerült látogatási engedélyt kapnom, de utóda, Rajk László idején már akadékoskodtak. Ennek utóda, Kádár János pedig már engem fogatott le.''
 
A szlovákiai magyarok és a magyarországi németek ügyvédje

   1945 tavaszán az emigrációból visszatérô Benes elnök Kassán, a csehszlovák kormány ideiglenes székhelyén kijelentette, hogy ,,Csehszlovákia a csehek és a szlovákok állama és senki másé.''
   Ez a fenyegetés az állam északi karéjában élô szudétanémeteknek és a dunavonal fölött zárt tömbben elô 650.000 magyarnak szólt.
   Az embertelen fenyegetést kegyetlen tettek követték.
   A szudétanémetek kiûzésével egyidejûleg megkezdôdött a Délszlovákiában ôsidôk óta ott élô magyarok likvidálása is.
   A Hercegprímás a Dunán át érkezô menekültektôl közvetlenül és hitelesen értesült a történtekrôl és azonnal magyar testvérei mellé állott. 1945. október 15-én megrázó hangú pásztorlevélben tárta hívei és az ország közvéleménye elé az üldözöttek kétségbeejtô helyzetét, az embertelenségek beláthatatlan sorozatát: a szudétavidékre való deportálásokat, a bebörtönzéseket, internálásokat, a kiutasításokat, a magyar intézmények megszûntetését és a magyar anyanyelv használatának a megtiltását. ,,Történik mindez -- írta -- a szerencsétlen zsidókon már kipróbált eszközökkel... Azonos eszközökkel nagyrészt ugyanazok az emberek, csak más szempont szerint és más szín alatt, üldözik már hetek óta a keresztény magyarokat...''
   A panaszt eljuttatta a szlovák püspöki karhoz, a Vatikánba Montini bíboros-helyettes-államtitkárhoz, Griffin angol és Spellman amerikai bíboroshoz, VI. György angol királyhoz és Washingtonba Truman elnökhöz.
   És közben otthon is megtett minden tôle telhetôt, hogy a közvélemény mozgósításával a bátortalan kormányt erélyesebb kiállásra kényszerítse. Még Prágába is el akart menni, hogy személyes intervenciójával Benes elnököt jobb belátásra bírja, de nem kapott beutazási engedélyt.
   A nyugati sajtó megfelelô tájékoztatásáról is gondoskodott.
   Hogy végül is olyan megállapodás jött létre a két állam között, amely a csallóközi és garamvidéki magyarok nagyobbik részének otthonában való megmaradását biztosította, az -- nem utolsó sorban -- Mindszenty bíboros érdeme volt.
   ,,A kollektív deportálás -- állapította meg a Hercegprímás Dinnyés Lajos miniszterelnökhöz intézett táviratában -- minden elôzetes válogatás nélkül, bármilyen célból és indokolással történjék is, embertelen...''
   Ezt az elvet nemcsak a délszlovákiai magyarok üldözésével kapcsolatban hangoztatta, hanem akkor is, amikor a magyar kormány megindította a német kisebbség kitelepítésére irányuló akcióját.
   ,,Mi, -- így érvelt a Hercegprímás -- akik 1944-ben az akkori kormánynál minden tôlünk telhetôt megtettünk a zsidók deportálása ellen, Istentôl kapott hivatásunk tudatában szükségesnek tartottuk a felszólalást a németek számkivetése ellen is, annál is inkább, mert híveinkrôl van szó...''
   Arra az ellenvetésre, hogy a hitlerista propaganda hatása alatt a svábok közül sokan hûtlenekké, sôt árulókká lettek, emlékeztetett a 48-as szabadságharc aradi vértanúira, akik közül öten németek voltak; megnevezte azokat az értékes tudósokat, mûvészeket, írókat, akiket a német kisebbség adott a magyarságnak és idézte azokat a névtelen német származású százezreket, akik teljes beolvadásukkal növelték népünk erejét.
   ,,Tiltakozunk az ellen, -- folytatta -- hogy egyes csoportok, tudniillik a bundisták és SS-ek hazafiatlan viselkedése miatt büntessenek kollektív felelôsség alapján ártatlanokat, sôt olyanokat is, akik a Hûség Mozgalomban való részvételükkel tanúsították a Hazához való ragaszkodásukat...''
   Az 1947. október 2-án kiadott és az ország minden katolikus templomában felolvasott közös püspökkari körlevélben újra visszatért erre a kommunisták által sûrûn hangoztatott önigazolásra.
   ,,Ám büntessék meg -- írta -- a bûnösöket bûnük egyéni tárgyilagos kivizsgálása és szabályszerû megállapítása után akár deportálással, akár kitelepítéssel. Ez ellen senkinek szava nincsen és nem is lehet. De minden válogatás nélkül, kollektív alapon történô kitelepítés ellen a legkiáltóbban szót kell emelnünk, mert az ilyen kitelepítés -- történjék az bárminô címen -- embertelenség, az emberi jogok éles hangoztatása idején különösen az...''
   A körlevél végén szomorúan bevallja, hogy, bár a hazai német kisebbség jajszavát eljuttatták mindenhová és ,,mindazokhoz, akik fellettünk hatalmat gyakorolnak, de alig van visszhang.''... ,,Az elvek, az emberi jogok és az emberszeretet védelmében azonban -- teszi hozzá -- még a pusztában kiáltónak szerepérôl sem enged lemondani kötelességünk és lelkiismeretünk...''
   Nyugat-Németországban még ma is emlegetik, hogy a második világháború után Mindszenty bíboros -- és vele a magyar püspöki kar -- volt az egyetlen vezetô személyiség, aki nyíltan és bátran védelmébe vette a Hitler és a nemzetiszocializmus bûnei miatt üldözött német kisebbséget.
 
A keresztény magyar hazafi

   ,,Megrendítô és páratlan, -- mondta róla valaki -- hogy milyen büszkén és fájdalmasan szereti a nemzetét és a hazáját.''
   Ugyanolyan büszkén és fájdalmasan, -- tehetjük hozzá némi túlzással -- mint ahogyan keresztény hitét és katolikus egyházát szerette.
   A kereszténység és a magyarság, az Egyház és a Haza már kora fiatalságában elválaszthatatlanul összefonódtak a gondolat- és érzelemvilágában. ,,Amikor én még kisdiák voltam -- emlékezik vissza -- és kongreganista tagavatásra álltam, ...a szívemet elfutotta a melegség, hitem és hazám egy tûzzé váló szeretete a Magyarok Nagyasszonyában.''
   A történelmi Magyarország képét és emlékét melengetô szeretettel ôrizte a szíve mélyén. A magyar földet egy hatalmas misekehelynek látta. ,,A kehelyvölgy a magyar alföld, a kehely pereme a hegyláncolat köröskörül''. És ennek a kehely-Magyarországnak minden darabka földjét a sajátjának és minden lakóját a testvérének tekintette.
   Kötelezô tanulmányai mellett gimnazista és teológus korában sokat foglalkozott a magyar történelemmel és irodalommal. Beszédei, prédikációi és cikkei tele vannak magyar történelmi és irodalmi utalásokkal. És amikor a magyar földrôl, a magyar múltról, a magyarság hivatásáról és nagy férfi vagy nôi alakjairól beszélt, átszellemült az arca, megcsillant a szeme és költôi szépségû hasonlatok tolultak az ajkára.
   Az Egyházhoz való hûségrôl vagy a Mária-tiszteletrôl szólva is gyakran és szívesen emelte ki azoknak sajátosan és szépségesen magyar vonásait.
   Ennek a háttérnek az ismeretében nem lehet csodálkozni azon, hogy határozottan és szenvedélyesen visszautasította a kommunistáknak és társutasaiknak múltat gyalázó propagandáját.
   ,,A magyar múltat -- mondta nekik -- ismerem. A süllyedt korszakok hibáit, az Isten törvényébe ütközô bûneit mélyen sajnálom. De emelt hangon mondom, a magyar történelem nem katafalk és nem szemétdomb....''
   Ebben a múltat védô és gyakran idézô magatartásában nem vezette -- a szónak se szociális, se pedig demokratikus értelmében vett -- reakciós szándék. Ismételten kifejezésre juttatta, hogy helyesli az igazi demokráciát, a józan földbirtokreformot és a nép javát szolgáló szociális újításokat. De tiltakozni és védekezni akart az ellen a közvéleményt mérgezô szellemi maszlag ellen, hogy a magyar nép végre a Szovjet kegyébôl 1945-ben szabadsághoz és kultúrához jutott.
   Azokkal szemben, akik egyszerûen ki akarták radírozni történelmünkbôl az ezeréves magyar múltat, már bemutatkozó beszédében hangoztatta: ,,Ébresztgetem nemzetünk megszentelt hagyományait, amelyek nélkül egyesek talán igen, de a nemzet nem élhet.''
   ,,A jövôben nem alacsonyítjuk le magunkat -- mondta egyik prédikációjában -- azzal, hogy az idegenekkel versenyre kelve ócsároljuk nemzetünket....''
   ,,Ahogy ôseink -- jelentette ki Egerben -- 30 nemzedéken át voltak, mi is vagyunk és leszünk katolikusok és magyarok...''
   Különös gondját képezte az ateista és kommunista propaganda csábításának elsôsorban kitett fiatalság. Minden lehetô alkalommal kérte és figyelmeztette ôket: ,,Szeressétek az Egyházat és a Hazát!''
   ,,Mindenütt merik szeretni a hazát, -- mondta az egyetemi hallgatóknak: mi magyarok is merjük szeretni a hazánkat és 1946-ban az Egyház és a Haza szeretete legyen a mi lelkünk üdve és hazánk feltámadása....''
   Ebben a vonatkozásban legjellemzôbb és legmegrendítôbb beszédét 1946. november 28-án a pesti Szent Teréz egyházközség tanoncotthonának megáldási ünnepségén mondotta el.
   Miután az egybegyûltek elôtt hangot adott a felvidéki magyarok üldözése fölötti felháborodásának és bánatának, az inasgyerekekhez fordulva így folytatta: ,,Amikor ti otthont kaptok itt, akkor verik ki a Csallóközbôl útszéli barmokként a magyarokat, akik nektek vérség szerint és hitben is testvéreitek... A szenvedô magyarságra gondolva legyetek szilárd, rendíthetetlen magyar fiúk és semmiféle tekintetért a magyarságtokból ne engedjetek... És mivel a legerôsebb oszlopa a magyarságnak a katolikus hit: legyetek büszkén és rendületlenül katolikusok. Ez a két szárnya legyen a ti lelketeknek és valahányszor imádság száll el ajkatokról, mindig foglaljatok bele minden magyar embert, határon innen, határon túl és a ti szívetekben legyen ott minden magyarnak a fájdalma és kínszenvedése! Ebbôl a nagy magyar fájdalomegységbôl ne engedjetek soha senkinek a kedvéért!''
 
A hercegprímás politikai szereplése

   Az esztergomi érsek római szentbirodalmi hercegi címe aránylagosan fiatal eredetû és sohasem jelentett többet puszta címnél. Mindszenty bíboros nem is sajnálta az elvesztését, amikor a pápa az ötvenes évek elején a fôpapoknak effajta világi titulusait idejétmúltaknak nyilvánította. Tényleges hivatalt -- egyházi és világi téren egyaránt -- jelentett a prímásság.
   Szent István rendelkezése és az ô szellemében alkotott késôbbi törvények szerint az esztergomi érsek nemcsak a magyar egyház feje volt, hanem egyúttal az ország elsô közjogi méltósága, elsô zászlósúra is, aki rangban mindenki mást megelôzôen a király, az elsô világháború után pedig a kormányzó után következett. Az ô joga volt a királykoronázás, ami nálunk ugyancsak több volt ünnepélyes formaságnál, mert általa lett a király a hatalom tényleges birtokosa. A koronázás után sem szûnt meg az érsek közjogi szerepe, mert az ô kötelessége volt arra vigyázni, hogy a király -- és annak kormánya -- megtartja-e a koronázási esküben vállalt fogadalmait.
   Az esztergomi érsekek ennek a legmagasabb magyar közjogi méltóságnak nemcsak a díszét viselték, hanem a terhét is vállalták. Nem egy közülök börtönt is szenvedett azért, mert nyíltan és bátran fellépett a királyi hatalom túlkapásaival szemben és megbélyegezte az ország érdekeinek elhanyagolását és a nemzet szabadságának a megsértését.
   Az új érsek mindjárt a kezdet kezdetén közölte az illetékes világi vezetôkkel és a közvéleménnyel, hogy nagy elôdjei példáját ebben a vonatkozásban is követni kívánja.
   Ez teszi érthetôvé a debreceni ideiglenes kormány miniszterelnökének, Miklós tábornoknak üdvözlôtáviratára adott válaszának azt az ígéretét, hogy ,,az ország elsô közjogi méltósága hazája rendelkezésére áll.'' És bemutatkozó prédikációjának azt a bejelentését, hogy: ,,Ha a balszerencse elmúltával a nemzet józansága hidat ver az örvény fölött, mint Pontifex, mint hídverô és több mint 900 év jogán az ország elsô zászlósúra, a Ti érseketek, az ország prímása is ott lesz közjogi életünk helyreállításában és továbbvitelében.''
   Már az elsô püspökkari körlevélben, amelyet az összeomlás után ô fogalmazott meg, nagy segítséget nyújtott a debreceni ideiglenes kormánynak azzal, hogy a híveket figyelmeztette, hogy ,,bár a kormány... ideiglenes, mégis egyedüli képviselôje kifelé a nemzetnek, befelé a rendnek, azért joggal követeli magának a kellô tiszteletet és engedelmességet mindenben, ami Isten parancsaival nem ellenkezik...''
   Számos nyilatkozatában leszögezte, hogy a magyar katolikus egyház helyesli és támogatja a demokráciát és nem vágyik a régi idôk visszatérése után. Csak ,,arra vágyódik, --szögezte le többször is --, hogy minden téren szabadon mûködhessék, fejleszthesse intézményeit és biztosítva lássa minden híve számára az emberi jogokat...''
   Amikor az ország közállapotának fokozatos romlását és a politikai rendôrség féktelen terrorját is bírálni kezdte, a kommunisták a politizálás vádját emelték ellene. A bíboros Pázmány szavaival utasította vissza a vádat. ,,Senki sem tilthat el attól, -- idézte a nagy elôdöt -- hogy nézeteimet az ország közügyeirôl szabadon elmondhassam. Kötelességem az ország jogai és szabadsága felett ôrködni.''
   Pártpolitikai vonatkozásban nem foglalt állást. Az elsô háborúutáni választás elôtt nehezményezte ugyan, hogy lehetetlenné tették a Kereszténydemokrata Párt indulását, a második után pedig elítélte a Kommunista Párt választási visszaéléseit, de mindkét esetben tartózkodott az állásfoglalástól. Még a második választás elôtt -- taktikai okokból -- engedélyezett keresztény pártalakulatokkal szemben is megôrizte